Nagy Szilárd polgármester üzenete Trianonról

Ha meg akarjuk értetni a jövő nemzedékével Trianon tragédiáját, meséljünk nekik Szelmencről, arról a pici magyar faluról, amelyet az 1920. június 4-ei döntés nemcsak szétszakított, de a két felét, két ország részévé tette.
Gondoljunk bele, milyen lenne, ha holnap arról döntenének egy távoli városban, általunk soha nem látott idegen urak, hogy holnaptól a kengyeli Kossuth út páros oldala ide, a páratlan meg egy másik országhoz tartozik! És nem tehetnénk semmit az ellen, hogy az általunk oly sokszor járt utcában szögesdrótkerítést állítsanak, az utca két oldalára őrtornyokat emeljenek, és két ellenséges ország alattvalóiként, távolról érkezett katonák felügyelete alatt nézzünk egymásra azokkal, akik ma még a szomszédjaink. Ha pedig kezet akarnánk fogni azzal, akivel ma még bármikor megtehetjük, hivatalokba kellene kilincselnünk útlevélért, vízumért, majd harminc-negyven kilométert döcögni, a határátkelőn órákat ácsorogni, hogy megtörténhessen az a bizonyos kézfogás.
Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy ilyen őrültséget el lehetett követni velünk, hogy ilyen tragédiát ránk lehetett kényszeríteni. Múlik az idő, lassan nincs senki közöttünk, aki még emlékezne azokra az évekre, amikor nem léteztek a trianoni határok. De a múló évek nem indokolhatják, hogy elfelejtsük azt a tragédiát, ami számtalan személyes sorsot, emberi utat, kapcsolatot változtatott meg végérvényesen.
A tavaly megválasztott parlament döntött arról, hogy a trianoni katasztrófa napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja. Számomra egy olyan nappá, amikor egy kicsit magunkkal kell törődnünk, össze kell fognunk, egymásba kell kapaszkodnunk, hogy együtt, közösen lendítsük tovább az ország oly sokszor sárba ragadt szekerét. Nem felejthetjük a múltat, de arra alapozva, abból tanulva tovább kell lépnünk, hogy egy erős, összetartó nemzet legyünk.
Nemcsak a határokon túl, nemcsak a nagy nemzeti ünnepeken, hanem itt is és minden nap. Mert az, hogy összetartozunk, azt is jelenti, hogy vannak közös ügyeink, amiket meg kell oldanunk. Nem határokat és őrtornyokat kell építenünk, hanem óvodákat, utakat, munkahelyeket, hogy ebben a nemzeti összetartozásban mindenki megtalálja a helyét, boldogulását, és végre mindenki itthon érezhesse otthon magát.
Nem építhetjük a közös jövőnket anélkül itt Kengyelen sem, hogy időről időre nem emlékeztetjük magunkat Szelmencre.