„ …mert a Nemzet összetartozik ! „ – Nagy Szilárd polgármester trianoni üzenete
Alig két héttel ezelőtt, tőlünk több ezer kilométerre, máig ismeretlen körülmények között elhunyt a legsikeresebb magyar hegymászó. Világraszóló sikereiről olvasva vagy lenyűgöző élménybeszámolóit hallgatva, azt hiszem, senkiben, egyetlen percre nem merülhetett fel, hogy Erőss Zsolttal ne egyazon nemzet tagjai lennénk. Pedig sokakban csak tragikus halála után tudatosulhatott, hogy ez a nagyszerű sportember Erdély szülötte. Mondhatnám, hogy a határainkon túli. De hát milyen határ az, amelynek mindkét oldalán ugyanazok élnek?
Azt, hogy bár húzzanak közénk politikusok határokat, de mi mégis összetartozunk, történjen bármi is, egyazon nemzet tagjainak vallhatjuk magunkat, az Erőss Zsolthoz hasonló, nagyszerű személyiségeknek köszönhetjük. Idézzék fel tanulmányaikat, és kezdjék sorolni, ki mindenki született, élt vagy halt olyan területeken, amelyek ma nem Magyarországhoz tartoznak! A Kolozsváron született Hunyadi Mátyás vajon nem az egyik legnagyobb királyunk? Az Ungvár és Munkács között félúton található Szerednyén elhunyt Dobó István nem a leghősiesebb várkapitányunk? A kassai dómban nyugvó II. Rákóczi Ferenc, a talán valahol a Segesvár környékén porladó Petőfi Sándor nem a mi közös emlékezetünk része? Vagy a Vajdaságból elindult Kosztolányi, az Erdélyben kibontakozó Ady, a Felvidékről oly gyönyörűen író Mikszáth nem rólunk, nekünk és a szívünkből szól a mai napig?
Fizikai értelemben lassan száz éve határokat véstek ennek a nemzetnek a testébe. Aztán voltak történelmi idők, amikor tűzzel-vassal, de el akartuk törölni a ránk kényszerített határköveket. Meg olyan korszak is, amikor azt akarták bennünk tudatosítani, hogy inkább ne is beszéljünk a nemzetet fizikailag szétszakító vonalakról. De történhetett ebben a szűk évszázadban bármi, az egyazon nemzethez tartozásunkat a történelmi és a hétköznapi hősök és ismerősök mindennél jobban bizonyították.
Nézzenek körül a hétköznapjaikban! Nemcsak szavakban tartozunk össze, hiszen az orvos, aki gyógyít, a tanár, aki betűvetésre tanítja a gyerekünket, a szorgalmas boltos, akihez jó betérni, a Szolnokon játszó színész, akiért egy-egy alakítása után rajongani lehet, bár hivatalos papírjai szerint másik országban született, de fel sem merülhet, hogy ne lenne a testvérünk. Vagy, amikor rádiót hallgatunk, és a fiatalon elhunyt Cipő dalai szólnak, nem az a fontos, hogy Ungváron született, hanem hogy szívünkből szól, rólunk énekel.
Egy kortárs, fiatal magyar író azt vetette papírra, hogy a szív akkor is utazik, ha a láb és a fej nem mozdul. Álljunk tehát Kengyelen, a Parkban, a Kassai Nemzeti Színhát bejárata előtt, Hargita sűrű erdőiben, a zombori Duna-parton, vagy éppen az értelmetlen háború nyomati viselő Eszéken, a szívünkben mindig ezt a Kárpátok ölelte, viharok dúlta földdarabot a sajátunknak, nemzetünk otthonának, hazánknak érezzük. Mert ismerősök, hozzánk hasonlóan gondolkodó ismeretlenek, és nekünk fontos hősök oly erősen forrasztják össze, hogy nincs olyan politikai szándék, ami mindezt szétszakíthatná. Sem a múltban, sem ma és sem holnap. Mert a nemzet összetartozik.