Nagy Szilárd polgármester ünnepi beszéde

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a közös történelmi emlékezet szerint azzal kezdődött, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén egy huszonhárom éves fiatalember elszavalta a néhány órával korábban letisztázott legújabb versét, amelynek néhány évtized alatt minden sora beleivódott a magyarok lelkébe. Leginkább azért, mert Petőfi Sándor Nemzeti dalának sorai nemcsak a szabadság kivívására buzdítanak, de a hétköznapokra is lefordítható üzeneteket is hordoznak.

„Itt az idő, most vagy soha!” – így hangzik a Nemzeti dal második sor, amelyet 171 évvel később is nyugodtan idézhetünk, megfontolhatunk és magunkénak érezhetünk. Akár itt, Kengyelen is, időben és térben is távol attól a bizonyos lépcsőtől.

Mert nemcsak forradalmi, vagy ha tetszik, történelmi időkben mondhatjuk, hogy „most vagy soha”. Hanem a békés, ám a jövőért felelősséget érző és felelősséggel is tartozó időkben is. Ugyanis mindaz, amit ma nem teszünk meg, a jövőnket teszi szegényebbé, a jövő lehetőségeit csorbítja. El kell fogadnunk, hogy dolgunk van ezen a világon. Feladataink vannak az országban és halaszthatatlan, közös ügyeink vannak itt, Kengyelen is. Most vannak közös ügyeink, amelyekért, ha nem is fegyvert kell fognunk, de azt biztos, hogy össze kell fognunk, meg kell találnunk mindazok kezeit, akikkel összekapaszkodhatunk, és haladhatunk előre.

Hiszem, hogy mi itt, Kengyelen minden nap máshogy akarunk élni, mint tegnap. És immár több mint nyolc éve azt is pontosan tudom, hogy sokan közülünk, nemcsak akarnak, de képesek tenni is azért, hogy a tágabban vett otthonunk, a településünk fejlődjön, haladjon, napról-napra más és jobb legyen. Mi értelme lenne az ünnepeknek, ha nincsenek két ünnepnap között szorgalmas hétköznapok? Amelyek végén, a jól végzett munka örömével konstatálhatjuk, hogy nem hallogattunk, amit lehetett, megtettünk, mert „itt az idő…”

 

Mindenkinek megvan a történelmi feladata. Petőfinek és azoknak a huszonéves fiataloknak, akiket Márciusi Ifjakként tartunk számon, az volt a küldetésük, hogy megérezzék egy elnyomott, szabadságra vágyó nép szavát, hangot adjanak neki, és szikra legyenek egy olyan tűzhöz, amit csak a korabeli világ két legnagyobb hadserege tudott eltiporni. Petőfiék tudták, hogy lépniük kell, mert, ha halogatnak, akkor csak kávéházi tervek maradnak az álmaikból, és soha nem kerülhetnek közelebb egy jobb világhoz, aminek alapja a „szabadság, egyenlőség, testvériség”.

Ne legyünk kishitűek! Merjünk Petőfi méltó örökösei lenni! Még akkor is, ha a mi történelmi küldetésünk nem egy forradalom kirobbantása, hanem a békés jövő aprólékos, átgondolt építése. Nem vagyunk kevesebbek azáltal, hogy nem karddal, fegyverrel vagy éppen óriásplakátokkal küzdünk az igazunkért, a jövőnkért. Mert a kor, amiben élünk, most azt kívánja, hogy alkotóként tegyük hozzá a magunkét, ahhoz a mindannyiunk által áhított jobb világhoz.

Építsünk közösen új piacot, amit évtizedek múlva is használhatnak gyermekeink! Bővítsük az idősek otthonát, ami évtizedek múlva is megmutatja, nekünk fontosak a gyökereink! Szépítsük az iskolánkat, hogy a jövő nemzedékeinek méltó körülmények között legyen alkalma magába szívni a holnapokat alakító tudást! Dolgozzunk az útjainkért, a munkahelyekért és azért a közösségért, aminek a részei vagyunk, amitől ezek a házak, utcák, terek, az otthonunkká válnak.

Kiálthatnánk Petőfit idézve, hogy „ide veled, régi kardunk!”. De legyünk hálásak a sorsnak, hogy 171 évvel a dicsőséges március után, nekünk most nem kardot kell rántanunk. Hanem kezet kell nyújtanunk egymásnak, mert számunka most van itt az idő, hogy alkossunk, mert a jövő nem bocsájtja meg nekünk. Szövetségbe hívok tehát minden tettre kész kengyeli lakost, akik pártállástól, világnézettől függetlenül össze tudnak fogni egy közös célért, ami számunkra ez a település, ahol otthon vagyunk.

„Talpra magyar… Itt az idő…”