Nagy Szilárd polgármester üzenete Március 15-e emlékére

A jelentős történelmi eseményekről általában magasztosan illik beszélni, a távoli történéseket és hőssé lett főszereplőiket pedig pátosszal szokás emlegetni. Ami rendben is van, hiszen a sorsfordító pillanatok a múltban, a jelenben és a jövőben is hatással vannak mindannyiunk életére, elvitathatatlan, hogy a múlt hősei mutatnak utat a jelenben és a jövő felé.
Így vagyunk a 169 évvel ezelőtti pesti eseményekkel is. Mindannyian tudjuk, mit csinált Wesselényi, Kossuth, hogyan szavalt Petőfi, mi történt Landereréknél, miként mentek fel Budára Táncsicsért. Meg miután iskolai tanulmányaink során legalább háromszor volt alkalmunk elmélyedni az 1848. március 15-ét követő tizenhat és fél hónap dicsőséges, majd a következő évek keserves eseményeiben, lassan személyes ismerősünk Damjanich, Bem apó, Görgey és bizony Batthyány és az aradi tizenhármak. Fejet hajtunk tetteik előtt, amik miatt egy nemzethez tartozónak érezzük magunkat. Sőt, lelkünk mélyén hisszük, hogy ezek az események és szereplőik is kellettek ahhoz, hogy ez az ország és a magyarság még ma is létezhessen, és minden tavasszal, március idusán együtt ünnepelhessen.
A történelmi idők történelmi tetteket, az idők szavát megérteni képes és tenni akaró személyeket követelnek. De vajon tudható-e előre, hogy az adott pillanat történelmi lesz? Lesz-e bátorsága, ereje és tudása azoknak, akik az események élére állnak majd? Mi kell ahhoz, hogy a pillanatnyi cselekmények nagy tettekké álljanak össze, és a történések láncolata történelmi eseménnyé álljon össze?
Távol Budapesttől, messze a világ eseményeinek középpontjaitól legyen végre bátorságunk kimondani, hogy miként minden sikeres férfi mögött állnia kell egy nagyszerű asszonynak, a történelem hősei és nagy eseményei mögött is ott kell lennie a vezethető, a harcba hívható, a hétköznapok egyszerű kihívásait megoldani képes népnek! Higgyük el, hogy nagy események, nagy tettek nincsenek egyszerű emberek nélkül!
Éppen ezért, miközben fejet hajtunk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ismert, történelemkönyvekből megtanulható hősei előtt, adózzunk egy pillanatra azok emléke előtt is, akik a szabadságharc idején is betakarították a termést, a nagy hadjáratok közben is gondjuk volt a vetésre, a legeltetésre, az utak karbantartására, a gyerekek nevelésére, a lelkek és a sebesültek ápolására. Azok előtt, akiket nem tudunk név szerint felsorolni. De hétköznapi tapasztalatainkból pontosan tudjuk, hogy üres hassal, széteső hátországgal nemhogy harcolni, de hétköznapi tetteket sem lehet végrehajtani.
És, ha 169 évvel Petőfiék nagyszerű forradalma után fejet hajtunk a forradalmat életben tartó, a szabadságharc alapjait megteremtő névtelen százezrek előtt, akkor talán megértjük a magunk helyét és fontosságát a talán kevésbé történelmi időkben. Nélkülünk ma sincs fejlődés, változás, gyermekeinknek átadható jövő. Ha így tekintünk a forradalom és szabadságharc eseményeire és résztvevőire, akkor megérthetjük, hogy nem ők – életünk alakítói – vannak, és mi – a döntések elszenvedői – vagyunk. Csak együtt létezhetünk, mert együtt alkotjuk a világot, ami miattunk is változik.
Hajtsunk tehát fejet a történelemkönyvekből ismert és a hétköznapok hősei előtt! Hogy valóban miénk legyen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, és valóban a miénk lehessen az az ország, amihez közünk van, amit együtt, magunknak, közösen építünk. Ahogy 169 évvel ezelőtt sem lehetett kimaradni, úgy ma sem lehet. Együtt vagyunk erősek, együtt lehetünk sikeresek. Forradalomban, szabadságharcban vagy békében, csendes, de fontos hétköznapokban.