Nagy Szilárd polgármester üzenete 1956 emlékére

Semmi értelme nem lenne a nemzeti ünnepeknek, ha ilyenkor nem hagynánk fel a XXI. század egyik népbetegségével, a rohanással, és nem szakítanánk időt arra, hogy a múlt eseményeiben és az azóta eltelt években kicsit meglássuk önmagunkat is. Hat évtizeddel az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése után ugyanis nemcsak azokra a történelmi napokra kell, hogy emlékezzünk, hanem az azt követő évekre és évtizedekre, a mögöttünk hagyott évszázadra, de nemcsak a történelemkönyvek lapjait felmondva, hanem a magunk és ismerőseink személyes történeteit is felidézve és elmesélve. Mert, amikor Magyarország a világpolitika középpontjába, a világtörténelem fő sodorvonalába került, a történések mögött akkor is a kisemberek, a láthatatlan, de nélkülözhetetlen fogaskerekek álltak, akikért, és akik nevében általában minden politikus tenni akar, de 1956-ban ebből az egyszerű emberek már nem kértek, inkább kezükbe vették sorsuk irányítását.
Nem azért, mert hősök akartak lenni! Hanem mert hittek abban az egyetemes emberi igazságban, hogy egyenlőnek születtünk, hogy a szabadság éppoly elidegeníthetetlen jogunk, mint a testvériség, azaz az emberbaráti szeretet. És, mert tudták, hogy az embernek egyetlen élete van, amiből az elrabolt vagy elvesztegetett éveket senki nem adhatja vissza, mert érezték, hogy felelősséggel tartoznak a jövőnek, saját gyermekeiknek, mert sejtették, hogy az igazság az ő oldalukon áll. Lehet, hogy a világpolitika tengerében nem voltak realisták, az évek alatt összegyűlt keserűség elhomályosította józan gondolkodásukat, és fel sem merült bennük, hogy igazságukat cserbenhagyhatja a világ, ugyanakkor nem vonhatjuk kétsége őszinte és önzetlen tenni akarásukat.
És a mából nézve ez az, amit példaként állíthatunk magunk és a jövő nemzedéke elé. Annak a hitét, hogy jobbá, tökéletesebbé, emberhez méltóbbá tehetjük világunkat. És, ha hiszünk az igazunkban, akkor a történelem is mellénk áll. Mert ki hitte volna csak harminc évvel ezelőtt, hogy oly hirtelen elmúlik a korábban szilárdnak és megdönthetetlennek gondolt világ. Ahogy az idő begyógyítja a sebeket, ugyanúgy megmutatja az igazságot is.
 
És az üldözöttből, a hitét a közösségért vállalni akaróból, a megvetettből végre hős lehet. A világban, az országban, a városokban és a falvakban, a nyilvánosság előtt, a kisközösségekben és a családban. Felemelhetik fejüket. Ami felemeli a földre szegezett, szégyenkező vagy éppen félő tekinteteket is. Ez pedig visszaadja a hitet abban, hogy szabadnak, alkotó embernek születtünk, és érdemes tenni és küzdeni, és amikor minden veszni látszik is, akkor sem szabad feladni.
Kérem Önöket, akik most velem együtt felfüggesztették a mindennapok rohanását, megálltak néhány pillanatra, hogy közös ünnepünk kapcsán, együtt, egymás szemébe nézve emlékezzünk, ne veszítsék el a hitüket abban, hogy jobbá, szebbé tehetjük a mi, közös világunkat. Ha sokkal nehezebb időkben, katonacsizmák és gumibotok árnyékában voltak olyanok, akik tudtak ebben hinni, akkor mi sem tehetünk mást. Ráadásul csak így kerülhetjük el, hogy újra fegyverek árnyékában kelljen felemelni szavunkat azért, ami elidegeníthetetlenül a miénk: a szabadság.