A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem! Nagy Szilárd polgármester üzenete október 23. alkalmából

„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” Mondta Bibó István, aki amellett, hogy elismert tudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, leginkább azzal írta be magát nemzetünk történelemkönyvébe, hogy a harmadik Nagy Imre kormány államminisztereként, 1956. november elején, amikor a szovjet csapatok végső támadást indítottak a fővárosban, a helyén, azaz a parlament épületében maradt. Helytállásáért évekre megfosztottak szabadságától, kettétörték tudományos pályáját. Pedig csak felismerte azt, ami a Sztálin és Rákosi nevével fémjelzett rendszerek, a kommunista diktatúrák alapja volt: a megfélemlítés. Ami a megfigyeléseken, a besúgóhálózatokon, az államvédelmi hatóságokon, a különböző listákon alapult, ami egymással szembe fordított rokonokat, barátokat és szomszédokat, aminek következtében ember lett embernek a farkasa.
És amire lassan hat-hét évtized távlatából már nem emlékezhetünk, mert az a félelem a történelemkönyvek lapjaira került, távoli múlt lett. Amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nem itt, nem velünk, őseinkkel esett meg, és naivan azt hisszük: velünk újra nem történhet meg.
Azt gondolom, nemzeti ünnepeink, a közös emlékezések arra is valók, hogy ne engedjük elfelejteni mindazt a gazságot, ami őseinket félelembe tarthatta, ami ellen elődeink, félelmeiket levetve fellázadtak, fegyvert fogtak. Mert még ha nem is tudták úgy megfogalmazni, mint a tudós Bibó István, azért szívük mélyén érezték, hogy hol kezdődik a szabadság.
Hogy ne feledjük, milyen világ volt az, ami ellen 1956. október 23-án először a fővárosban, majd lassan az egész országban fellázadtak a magyarok, és amit tűzzel-vassal tiportak el, hogy aztán 33 évig beszélni se lehessen róla, hadd meséljek el egy történetet, amit Alexander Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író vetett papírra valamikor 1937-ben, a tomboló sztálini terror idején.
Történt, hogy egy orosz kisvárosba új párttitkárt helyeztek, mert az előzőt már elvitték a Gulágra. Az új párttitkár jelenlétében ünnepséget szerveztek, amelyen elhangzott Sztálin neve. Azonnal felpattant mindenki a helyéről, és ütemesen tapsolni kezdtek. Eltelt egy perc, majd kettő, de senki nem merte abbahagyni Sztálin éltetését. Eltelt három, majd négy perc, de mindenki igyekezett lelkesedést színlelve tovább tapsolni. Az ötödik-hatodik percben fél szemmel már egymást figyelték, hogy ki lesz, aki először abba meri hagyni a tapsot, és ki lesz, aki ezt azonnal jelenti. A hetedik-nyolcadik percben úgy tűnt, soha nem ér véget Sztálin ünneplése, mert senki sem lesz elég bátor ahhoz, hogy elsőnek hagyja abba a tapsolást. Aztán a tízedik perc környékén az egyik helyi gyárigazgató fogta magát, és nem tapsolt tovább. Mindenki azonnal követte, leültek, és folytatódott az ünnepség. Aznap éjszaka a gyárigazgató háza előtt megállt az a retteget fekete autó, és amikor mindenféle koholt vádakat a fejére olvasva kivezették a házából, az államvédelmis még megjegyezte: soha ne hagyja abba elsőként a tapsolást.
A mából nézve akár viccesnek, hihetetlennek is gondolhatnánk ezt a történetet, pedig kétségünk nem férhet ahhoz, hogy ez, vagy számtalan nagyon hasonló, naponta játszódott le előbb a Szovjetunióban majd a második világháború után a vasfüggönytől Keletre. Így nálunk Magyarországon is. Mert mindenkiben ott élt a félelem, a rettegés, ami felülírt minden logikát és józan észt. És felülírta, megszűntette, eltűntette a szabadságot. Azt a szabadságot, ami mindannyiunkat megillet, amit senkinek nincs joga elvenni. Amiről sajnos csak akkor tudjuk igazán, hogy milyen nagy kincs, amikor éppen elveszik, és már hiányzik.
Bármi történik is, emlékezzünk Bibó István szavaira: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” És őrizzük a szabadságunkat, őrizzük szabadon azoknak az elődeinknek az emlékét, akikben egykor elmúlt a félelem, és abba merték hagyni a tapsot. Emlékezzünk, emlékeztessünk, hogy ne kelljen soha többé félelemben élnünk, hiszen szabadnak, szabadságra születtünk!