Nagy Szilárd polgármester üzenete Trianonról

Ma már nincsenek közöttünk olyanok, akiknek személyes emlékeik lehetnének arról, hogy milyen volt az úgynevezett Nagy-Magyarországon, az Osztrák-Magyar Monarchiában, vagy ha úgy jobban tetszik a Trianon előtti Magyarországon élni. Nem tudják elmesélni, milyen volt az, amikor a Budapestről induló gyorsvonat Kolozsvárig vagy Nagyváradig robogott, amikor Pozsonyba még útlevél nélkül lehetett eljutni, vagy éppen voltak, akik a belföldnek számító Abbáziában nyaraltak. Kilencvenöt év távlatából már nem élhetnek a szemtanúk.
Sajnos. Vagy szerencsére?
Sajnos, hiszen a személyes történelem nagyon sokat hozzátehet a múlt megértéséhez. Sajnos, hiszen akik értő fejjel megélték 1920. június 4-ét, azok a huszadik század viharos történelmének, nagy időknek lehettek a tanúi. Sajnos, hiszen az elmúlás fájó veszteségével rengeteg, a jövőt jobbá tehető tudás és bölcsesség is távozott a trianoni békediktátum kortársaival.
De mondhatom azt is, hogy szerencsére. Szerencsére, hiszen ez a kilencvenöt évnyi távolság nekünk, ma emlékezőknek azt is megadja, hogy a felfoghatatlan traumát nem nekünk kellett megélni. Gondoljanak bele, mit éreznénk mi itt, Kengyelen, ha holnap arra ébrednénk, hogy a mai Magyarország területének kétharmada a szomszéd országokhoz kerül! Úgy kellene folytatnunk az életünket, hogy mondjuk a Tisza másnaptól katonákkal őrzött határfolyó, és a Szolnokon vagy Abonyban élő ismerőseink, rokonaink anyaországiak, mi viszont határon túli kisebbség vagyunk. Ha Tihanyba nem annyi lenne eljutni, hogy felülünk a vonatra vagy beülünk az autónkba, hanem útlevelet, vízumot kell igényelnünk, ráadásul nem is egyet, hiszen az anyaországon átvágva egy másik országba is be kellene lépnünk. Mit éreznénk, ha választás elé állítanának bennünket, hogy csak akkor tarthatjuk meg az állásunkat, ha letesszük az esküt egy másik ország alkotmányára, vezetőjére, zászlajára és himnuszára, és sürgősen megtanulunk egy másik nyelvet, holott körülöttünk mindenki magyarul beszél. Mert ellenkező esetben kapunk pár órát, hogy egész addigi életünket magunk mögött hagyva, kisemmizve, szegényen kezdjünk új életet a megcsonkított, megroggyant anyaországban. 
Azt kell gondolnom, szerencsések vagyunk. Szerencsések, hiszen nekünk nem a trauma megélése, hanem csak a feldolgozása és a megértése jut. Mert a kilencvenöt évvel ezelőtt történtekkel együtt kell élnünk.
Hozzáértők azt mondják, hogyha egy nagyon öreg gyümölcsfát durván megmetszenek, visszavágnak, akkor két dolog történhet: a fa nem bírja ki a beavatkozást, és elpusztul, avagy megmakacsolja magát, feléled benne az élni akarás, és megfiatalodva, csodálatos termést hozva él tovább. Amikor 1920. június 4-én a történelmi Magyarország sorsa megpecsételődött, szerintem senki nem lepődött volna meg azon, ha ez az ország nem bírja ki a megrázkódtatást, és vesztébe rohanva elpusztul, és eltűnik a történelem színpadáról. Néhány hónapig vagy évig volt is erre esély. Azonban ennek az országnak a lakói sokkal makacsabbak, szívósabbak és talpraesettebbek annál, sem hogy feladják és elpusztuljanak. Egy évszázaddal a nehezen felfogható trauma után is itt vagyunk, küzdünk és létezünk, és minden híreszteléssel ellentétben, rengeteg dolgot adtunk és adunk a nagyvilágnak, és szerencsések vagyunk, mert a világ szerencsésebb részéhez tartozunk.
Amihez hozzájárultak azok, akik 95 éve a trianoni trauma szemtanúi voltak. És hozzájárulunk mi is, akik ma, a nemzeti összetartozás napján összekapaszkodunk. Itt, az anyaországban, vagy a határainkon túl, de immár a közös Európában. Mert legyen bármi is az útlevelünk címlapján, mi magyarok összetartozunk.