Talpra Kengyel!

Nagy Szilárd polgármester üzenete a Nemzeti Ünnep alkalmából

Néha elgondolkodom azon, hogy ha már 1848-ban is létezett volna az internet és a Facebook, vajon ugyanúgy kitört volna-e a forradalom, mint amikor még a nyomtatott sajtó olvasása is csak kevesek kiváltsága volt. Elindultak volna-e a fiatalok a Pilvaxba, a Múzeumkertbe, Táncsics börtönéhez, avagy beérték volna annyival, hogy a szerveződő eseményen való részvételre a világhálón egy könnyed kattintással elígérkeznek, lájkolják azt, vagy vadul kommentelik az éppen magára találó magyar nyelv kicsavart félszavaival? Közben pedig csak egy képernyő fölött ülnek, nem az igazi világ történéseit akarják megélni, hanem csak a virtuális térben, trendi módon szeretnének jelen lenni. Hinni akarom, hogy hatott volna rájuk a Múzeumkertből küldött SMS vagy Facebook bejegyzés, miszerint: „Talpra magyar, hí a haza!”
Mert hinni és bízni akarok abban is, hogy az egyre inkább a világháló elé láncolódó mai fiatalok és őszülő halántékúak tudják: tágabb vagy szűkebb hazájuk hívja őket. Mert a haza, mi mindannyian, együtt vagyunk. Ahhoz pedig, hogy a közös dolgainkon picit, esetleg nagyobbat, utcára, községre, megyére, netán országra szólót tudjunk változtatni, nem elég, ha egy valaki akarja, kevés, ha néhányan mennek vele, bizony, sokunk összefogása kell. Amikor bármi módon megjön az üzenet, hogy talpra, mert a közösségnek szüksége van ránk, akkor nem elég virtuálisan egyetérteni, lájkolni, támogatóan kommentelni, hanem bizony valóságosan mozdulni és tenni kell.
Biztos vagyok abban, hogy 167 évvel ezelőtt Petőfi és a többi, akkor húszon-harmincas éveiben járó ifjú, nem azzal indult neki március idusának, hogy kifordítják a világot a sarkaiból, forradalmat, szabadságharcot robbantanak ki, aminek súlyos vereség és megtorlás lesz a következménye. Szerintem a pesti ifjúság, amelyik a négy fal közül kimozdulva élte hétköznapjait, anno csak annyit érzett, hogy változtatni és tenni kellene, mert van min és van miért. Nem csupán távolról tetszikelték és kommentelték a körülöttük lévő világot, hanem aktívan benne éltek, így nemcsak nézték, de tudták és értették, mi folyik körülöttük. Azon pedig egy percig sem lamentáltak, hogy elinduljanak-e, jön-e a másik, a harmadik mit gondol róla, vagy a negyedik mit fog hozzá szólni. Érdektelen volt, hogy hány lájk vagy diszlájk követi útjukat. Petőfiék őszintén tenni, változtatni és jobbítani akartak.
Ma is mindannyian lehetünk Petőfi, a forradalmárok és a szabadságharcosok követői. Persze, nem a Múzeum lépcsőjén kell szavalnunk, Táncsicsot se kell kiszabadítani börtönéből, és Pákozdtól Világosig sem kell fegyverrel a kezünkben harcolni. De meg kell látnunk, hogy mit tehetünk azért, hogy közös dolgaink jobban menjenek. Hozzá kell tennünk a magunk részét a közöshöz, a közösséghez. Nem virtuálisan, nem egy egérrel kattintva, hanem valóban egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve.
Mert Petőfi üzenetével van még dolgunk bőven. Hisz minden nap lehetünk méltóak régi nagy hírünkhöz.