Nagy Szilárd polgármester ünnepi beszéde

A híradásokat nézve, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amiként mostanában mi követjük a médián keresztül távoli népek szabadságküzdelmeit, forradalmait, ötvenöt és huszonkettő éve talán hasonlóan figyelhették a magyarországi történéseket távoli népek újságolvasói, tévénézői és rádióhallgatói. Sokak számára egy egzotikus, előtte talán soha sem hallott, a világtérképen addig észre sem vett kis országban történtek olyan dolgok, amire a világ felkapta a fejét, ami néhány napig izgalomban tartotta a közvéleményt. Ahogy napjaink rendszereket rengető változásait mi figyeljük, talán a mi híreinkre fejüket felkapók számára sem voltak a magyarországi események többek száguldó harckocsiknál, lerombolt épületeknél, kétségbeesett arcoknál, sebesülteknél és ismeretlen áldozatoknál. Azokban a napokban, Magyarországtól távol, talán mi is csak napi hírek voltunk a Szuezból, Afganisztánból, Irakból érkező tudósítások és az időjárás jelentés között.
Közelről nézve a saját forradalmaink, változásaink azonban egészen mások. Először elkeseredettség, aztán a változás szükségességének felismerése, majd a hasonló gondolkodásúak keresése, végül pedig egy szikra, amely sokakkal kimondatja, hogy nem akarunk úgy élni tovább, mint korábban. És a szikra után jöhet a láng, amely elfedi a félelmet, tenni akarássá változtatja a lemondást, és ami kell ahhoz, hogy lelkesedve vállaljunk olyan harcokat, amelyek kilátástalanok és halálra ítéltek. De ott, abban a pillanatban, amikor kipattan a szikra, amikor ismeretlenekből harcostársak és barátok lesznek, akkor az ember nem mérlegel, mert valahol a lelke mélyén tudja, hogy jó célra tette fel az életét.
Persze senki nem úgy indul a harcba, hogy belőle hős, hősi halott vagy ártatlan áldozat lesz. Hiszen mindenki a szebb jövőt akarja, amelybe beleképzeli majdani saját magát is. Emberi ösztön a jobbra törekvés, de sajnos az emberiség történelme sokszor keresztülhúzza az ember terveit. Megnyomorított hősök, kettétört életek és sírok kerülnek a történet következő lapjaira.
És ezek a hősök, életek és sírok, a nagyvilág számára már akkor sem fontosak, ha mindenki tisztában van azzal, hogy miattuk, tetteik okán többé soha nem lehet olyan a világ, mint előtte volt. A távol élő emberek könnyen napirendre térnek távoli sorosok fölött, mert szinte naponta jönnek újabb és újabb hírek a saját világukat megváltoztatni akaró emberekről. 
Nekünk azonban, akik kikerülünk a világ híreiből, magunkkal kell vinni a hőseinket akkor is, ha már kialudt a láng, ha már csak a remény pislákol. Emlékeznünk kell rájuk, hiszen, az nem lehet, hogy akik jó célért indultak, azok ne nyerjék el méltó jutalmukat. Legalább az utókor tiszteletét és megbecsülését.
Hajtsunk fejet! És soha ne feledkezhetünk meg azokról a hőseinkről, akik sokat tettek a mi szebb és jobb világunkért. Akik tetteikkel mindennapjaink tartóköveivé váltak, amelyekre a mát és a holnapot alapozhatjuk. A hősök nem a híradásokban, hanem az emlékezetünkben és a szívünkben élnek tovább.